10.rész

- Szóval Beni! De édi. – mondta Timi, én meg felébredtem az álmodozásból.

- Milyen Beni? És miért vagyok idióta? – kérdezte Dzsenifer. Az igazság az, hogy elmondani biztosan nem fogom neki ezt az egészet, az pedig, hogy miért idióta? Nyitottam volna az ajtót, de leszólított. Elrontotta a tervemet. De végül is most ezt neki köszönhetem.

- Nem vagy idióta. Köszönöm Dzsenifer! – majd felmentünk. Tuti nem értette. Mindegy.

Fent Kristóf ült a helyén és Attilával beszélgetett.

- Hé Alex! A! Bocs! – intett Kristóf, hogy menjek. Egy kis bökkenő. Majdnem Alexnak becézett… De most elnézem neki. Vagyis nem verem meg.

- Mizu? – kérdeztem, mert elég jó kedvemben voltam.

- Mi ez a…mosoly? Te neked?

- Nagyon vicces vagy! Mindegy, hagyjuk. Mi a téma?

- Kristóf bátyjának a csaja. Majdnem leteperte tegnap. – mesélte Attila.

- Őrült vagy. – mosolyogtam.

- Te meg féltékeny. –  mondta Kristóf. Na álljon meg a menet. Tényleg nem volt bennem semmilyen féltékenység.

- Ha most indulatos lennék, kiosztanálak, de csak annyit mondok, hogy nem vagyok féltékeny. Ebben a pillanatban őszinte voltam. – majd visszafordultam.

Odajött a padomhoz Anikó és elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, Timi meg jól elvolt a srácokkal. Annamari és Dóri tökéletesen elszórakoztatták magukat, na meg Dzsenifert, Anikó pedig megunta a roppant érdekes témát, ami annyiból állt, hogy felsorolták a legjobb pop számokat. Kristóf a telefonján netezett és néztek valami vicces bmx-es videót hármasban.

- Hé, nem kéne órának lennie? – kérdeztem Anikótól, ő pedig megvonta a vállát.

20 perccel később kezdett egy picit gyanús lenni a helyzet, ugyanis már több, mint félórája nem jött be hozzánk senki. A többiek ezt lerendezték egy „és? Akkor mi van?” –al, gondoltam én is ilyen lazán fogom fel a helyzetet. Csengőkor kimentünk a folyosóra, Timit próbáltam oldalba veregetni, azzal az üzenettel, hogy szakadjon el Kristóftól és húzzunk nyomozni Beni után. Izgatottan siettem le a lépcsőn, mások nem igazán értették hova ez a nagy sietség. A lépcsőfordulóhoz érve csalódottan állapítottam meg, hogy nem áll azon a helyen, ahol lennie kéne. Kéne? Ez milyen kifejezés? Senki sem kényszeríti rá, hogy valahol álljon. Ez csak az én rögeszmém, ugyanis mindkét alkalommal mikor láttam, itt volt. Az is lehet, hogy amint kilépünk az udvarra és visszanézünk, itt lesz, ahogy előzőleg is. Varázsló ez a gyerek, vagy mi? A büféhez érve Timi megállt egy pillanatra és abba az irányba néztem, ahová ő is.

- Hmmmmm, csokis csiga! Van nálad lé? – kérdezte hanyagul.

- Na jó. Nem tudom hová képzeled magad. Tőlem kérsz pénzt. Aztán. Ha még normálisan fejezted volna ki magad, de nem. Neked lé kell. Kitől vetted ezt? Kristóftól? Netán Dóritól?

- Jól van, csak vicc volt! Hahi!

- Ki javasolta, hogy ilyet mondj?

- Kristóf. – mondta, én pedig meg se lepődtem. Fáradtan forgattam a szemem, Timi fölém nézett, majd halkan mondott egy O-óó-t. Nem akartam megfordulni. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehet az. Beniben reménykedtem. Óvatosan megfordultam.

- Te most szórakozol? – kérdeztem Tímeát, aki hangosan elröhögte magát. Ugyanis senki nem állt mögöttem. – Skizofrén vagy? Ne röhögj!

Hála az égnek éppen akkor ért le Anikó, úgyhogy gyorsan elkaptam és már siettünk is ki. Elég volt ebből a nagy vicc-özönből.

Megint csalódnom kellett, ugyanis nem volt ott. Úgyhogy javasoltam a lányoknak (közben csatlakozott Timi, azzal a feltétellel, hogy abbahagyja a röhögést.), hogy menjünk fel. A lépcsőn menet szembe jöttek velünk Dóriék, akik rögtön megállítottak minket. Természetesen keresztezték a tervünket. Velük mentünk ki az udvarra, vagyis vissza. Pechünkre amint leértünk, becsengetek, úgyhogy indulhattunk is fel. A teremben eléggé nagy zajt csapott a két fiú, valami sorozatot néztek Kristóf telefonján. Mi is belenéztünk, hát valami ritka poén nélküli, felszínes, amatőr színészekkel teli komédia volt.

Megérkezett a tanárnő és kiderült, hogy németünk lesz. Ezzel csak az a gond, hogy eddig angolt tanultam. Most is van angolunk és németünk. Utálok két nyelvet egyszerre tanulni.

- Guten tag! – szólt a tanárnő, Dóri pedig „What?” fejjel nézett vissza rá. Oké, életemben nem tanultam németet, de azért ennyit csak tudok!

Az óra egész jól telt, a tanár elmondta, hogy mit vár tőlünk ebben az évben. Megkérdezte, hogy ki tanult németül, hát egy ember se. Nem lesz könnyű dolga.

A következő óra töri volt, ritka unalmas, főleg, hogy már most belekezdett a tanár az anyagba, semmi bemutatkozás, se semmi.

A szünetben én a körmömmel voltam elfoglalva, ugyanis beszakadt. Kristóf végig azzal szórakozott, hogy majd ő megfogja a kezem, addig se foglalkozom vele. Persze nem hagytam, hogy hozzámérjen, ellentétben Timivel, aki szabályosan kérte (!!) őt, hogy járkáljanak kézen fogva.   

Utolsó (hála az égnek) óránk angol volt, mindent értettem amit a tanár mondott (félig angol és ezért is beszélt végig angolul). Persze itt is akadnak fekete bárányok, Anikó kb 3 szót ha megértett belőle (ebből is a we, stop és I’m), pedig 8 évig angolos volt. Én, Attila és Dóri szinte mindent értünk, vagyis mondhatjuk magunkat profinak (Hah, egyértelmű, hogy én az vagyok). A többiek, eléggé gyérek ebben a témában, Anikó az abszolút kérdéses, megéli-e  a félévet így, Kristóf közepes szinten van, ahogy Timi és Dzsenifer. Az utóbbit csak úgy éppen sorolnám oda az eddigiek alapján, de inkább a gyengébbek között van. Annamarit hagytam még ki. Nem a legjobb, sőt! De azért Anikónál valamivel okosabb. A tanárnő elég jó fejnek tűnik, nem is szigorú. Aztán majd mi lesz belőle? Majd meglátjuk.  

6 fárasztó óra után végre hazamehettünk. 8-an vagyunk az osztályban, fele fele  arányban oszlik el, ki merre megy. Én, Timi, Annamari és Dóri a sulitól balra lakunk, a maradék négy ember (a 2 srác, Dzsenifer és Anikó) pedig jobbra. 20 percre lakom a sulitól, a legtávolabb. Annamari 2 percre (!), úgyhogy mielőtt kezdtünk volna belemelegedni a beszélgetésbe, ő már haza is ért. Így mentünk tovább 3-an, majd később Timi is lefékezett, befordult egy kis kígyózó utcába. Ezek szerint Dóri lakik hozzám a legközelebb.

- Ketten maradtunk, ember. Jó hamar. – mondta Dóri. Egészen érdekes a stílusa.

- Ugye?

- Ja. A domb felé laksz?

- Aha. Nem is gondoltam, hogy te is arra laksz.

- Pedig ja. Tök zsír.

- Mi ezen a zsír? Magyarázd el kérlek. Nem értem a stílusod.

- Majd megszokod. Főleg majd így, ha együtt jövünk haza. Télleg’! Megyünk majd együtt? Reggelenként.

- Ha bírod a koránkelést, eljössz velem futni, időben elindulunk, tartod a tempót… Akkor igen. – vázoltam fel a feltételeimet.

- Ne már. Mondjuk futni jó. De mit értesz az alatt, hogy korán? Negyed 8-kor?

- Mikor? Neked a negyed 8 korán van?

- Hát olyan fél 8 után 5 perccel szoktam kelni.

- Akkor ez nem fog működni. Ugyanis minimum 6-kor kelni kéne.

- Mikor? – állt meg egy pillanatra Dóri, annyira meglepődött ezen. Utána kiderült, ott lakik.

- 6-kor. Akkor holnap negyed 7 körül itt leszek, addigra készülj el. Szia! – majd továbbindultam. Nem is gondoltam, hogy 3 percre lakunk egymástól.

A távolból hallottam Dóri kétségbeesett hangját, miszerint ezeket mondja: „Hé, várj”, „De akkor még én régen alszom, ne már Alexaaaa”, „Jól van, akkor holnap reggel. És ne csengess, mert felébresztesz!” 

9.rész

 - Mi? Kicsoda az? Egyáltalán ki mi? Vagy most mi van? – értetlenkedett Timi, én pedig gyors léptekkel kisiettem az udvarra.

Hallottam magam mögött a kicsapódott ajtót és Kristófot, ahogy a nevem mondja.

- Ez mi volt? – nézett rám, majd pár másodperccel később Timi is érdeklődve kereste a tekintetemet, de én csak az ablakra néztem, ahonnan látni lehetett Őt.

- Kristóf, ez most hosszú, majd később elmagyarázom. Timi te viszont gyere! – ragadtam meg a karját, egészen az ajtóig vonszoltam, majd a mutatóujjammal az üvegre mutattam. – Látod azt a sötét hajú srácot?

- Azt, amelyiken majdnem leesik a gatya, mert annyira laza, menő és swag a stílusa? – kérdezett vissza, majd barna szemeit nagyra nyitotta, hogy jobban lássa a bent lévő fiút.

- Igen, azt. Ő volt a látomásomban.

- Miiiiicsodaa? – nézett fel rám kérdőn, én pedig bólogattam.

- Ő volt. Most már tisztán emlékszem rá. Amint megláttam, beugrott az egész.

- De ez… Lehetetlen. És.. Áááá! Mindesetre… cukkancs. – nyújtotta ki a nyelvét nekem, én pedig gúnyosan mosolyogtam.

- Mielőtt még bármit is képzelnél drága Tímea. Nem jön be. Nem jön be a laza és kúl stílusa, ahogy ott áll. A lelógó nadrágja és táskája. A magassága. A sötét haja, bőre és szeme. A felálló haja. A csinos pofija. A magával ragadó külseje. Nem. Komolyan azt hiszed, hogy ez nekem bejön? Nem, nem és nem! – majd elindultam Kristóf felé, aki még mindig felénk fordulva állt. Ideje neki is elmondanom.

- Elmagyaráznád? – lépett felém, majd csípőre tette a kezét, ahogy egy lány szokta. Vicces volt.

- Szóval, tegnap este volt egy láto.. – majd megszólalt a csengő. – Nagyszerű.

- Egy láto-mid?

- Ajj! Látomásom.

- Látomás? – röhögte el magát, ezután pedig pózt cseréltünk. Én tettem csípőre a kezem, ő meg állt hanyagul. Emellé társult a „fejezd be, vagy leverlek”-nézésem, de ő csak tovább szórakozott.

- Rohadt vicces vagy! Ezért nem akartam elmondani! Mert tudtam, hogy kiröhögsz és nem veszel komolyan! Sose vettél! – majd elviharoztam volna, ha nem kapja el a karom és pördülök egyet felé. Eközben na ki jött ki? Nagy szerencsémre a srác! Gondolom látta azt a fél méternyi távolságot köztem és Kristóf között. Amint ez megtörtént, kirántottam magamat a tenyere közül és most tényleg elviharoztam. Ahogy akartam volna eredetileg.

Sorban állás közben kerestem a srácot, de nem láttam. Elég hamar eltűnt. Valaki hátulról megbökött, úgyhogy megfordultam.

- Ne haragudj. De mi ez az izé? – nézett rám az az idióta, én pedig a szavába vágtam.

- Kristóf, megyünk. – indultam meg. Mivel mi vagyunk a 9.a –sok, mi kezdjük az indulást be a suliba. Útközben elmondtam neki, hogy mi ez, de szerintem még mindig nem veszi komolyan.

 Amint beért az osztályunk a terembe, mindenki elkezdett hangosan röhögni. A tábla felé néztem, azon pedig egy „ I love matek” felirat állt. Gondoltam, hogy ez lesz a következő szívatás, ahogy az előző órán.

- Te voltál? – fordultam Kristóf felé, ugyanis a szerelmes levél után rá gyanakodtam.

- Nem. Tényleg nem. Ráadásul végig veled voltam, nem igaz? – mondta. Tényleg végig velem volt, akkor viszont nem lehetett ő.

- Ki volt? – törtem meg a jó hangulatot, majd Dóri felnyújtotta a kezét.

- Én. Nézd már, milyen jó! A tanárnő imádni fogja.

Szó nélkül a helyemre ültem. Mit képzel ez magáról? Egyik balhé után a másik? Hiába gondolja, hogy ez egy vicc lesz, nagyon nem. Nem fogok megint értük felelősséget vállalni.

Körülbelül 10 perc múlva megjött a tanár.

- Üljetek le, én lennék… Ez mi? – Kezdte, de meglátta a táblán azt a csodálatos feliratot, ami pirossal ott virított, majd kiverte a szemünket, akkora betűkkel volt írva. – Ez mégis mit jelentsen? Régen, nagyon régen, az én időmben mikor a Tanszéki iskolába jártam, fúúú, de régen volt, milyen szép évek voltak azok! – majd leült a székre és folytatta. – Na abban az időben nálunk az idegen nyelv óra volt a legnehezebb. Ugyanis oroszt tanultunk, ami nem is lenne annyira nehéz, de tanár úr az mindent bevetett, csak hogy megjegyeztesse velünk a mondatokat. Zhivi , vek uchis' ! De régen volt, mégis emlékszem. Minden egyes nap elmondta! Csak annyit jelent, hogy tanulj és élj. Ez nektek is jó tanács. Mostantól így fogok belépni a terembe és nektek is ezt kell mondanotok. Zhivi , vek uchis' ! Mondjátok ki ti is! – ezt az egy mondatot elmondatta velünk vagy 20-szor, fel is írta a táblára. Fonott betűkkel is. – De visszatérve erre. Mit jelent és milyen nyelven van? Legyél te a fordítóm! Te ott fiam! – mutatott Kristófra. Na ne már! Pont Kristóf?

- Tanárnő, csak annyit jelent, hogy mi nagyon szeretjük a matematikát. Mostantól Önt is! Ön a kedvenc tanárunk! Zhivi , vek uchis' ! Angol nyelven van, én pedig Kristóf vagyok. Szólítson csak Macsónak! – vigyorgott, én meg nem tudtam mit gondoljak. Ez megőrült.

- Rendben van Macsó. – mondta a tanár, majd leült. Te jó ég! És tényleg! Macsónak fogja hívni? Megáll az eszem.

Az óra másik felében, ami persze maradt belőle,  mindenki bemutatkozott. Amint kicsengettek, Timivel gyorsan lesiettünk az udvarra, hátha ott van az a srác akinek még a nevét se tudom, de nyomozok utána.

- Nem ő az? – mutatott Timi egy fiúra, aki mellesleg sokkal magasabb volt annál a valakinél, akire én gondoltam.

- Nem, dehogy! – lépkedtem óvatosan le a lépcsőn, megbújva a falnál, mint egy kém, nehogy észrevegyenek. Tényleg kémnek éreztem magam. – Menjünk ki! De normálisan.

Az udvaron, forgolódtam egy sort, biztosan hülyén nézhettem ki, de nem volt ott. A francba. Megint körbefordultam, de semmi. Odaálltunk az ajtóhoz, átnéztem az üvegen és ott állt. Hát ezt nem hiszem el!

- Ott van ahol előző szünetben is! De mikor kijöttünk nem volt sehol! – mondtam Timinek suttogva.

- Ide jön! Siessünk már! – kezdett el lökdösni a másik irányba, ugyanis elindult az ajtó felé.

Gyorsléptekkel elkezdtünk futni, mikor egy pillanatra megálltam, Timi pedig mögöttem jött, emiatt majdnem elestünk mindketten.

Hirtelen ötletből visszafordultam, Timi mögöttem meg olyanokat kérdezgetett, hogy „Megőrültél? Mit csinálsz? Hova mész? Mindjárt kint lesz! Állj már meg Alexa!”, de nem igazán figyeltem rá, annyira vert a szívem, csak arra koncentráltam, hogy  jól időzítsek. Amint odaértem az ajtóhoz, láttam, hogy pont akkor nyitja ki. A tervem az volt, hogy egyszerre futunk össze. Ő jön ki, én meg be és nem vesszük észre egymást, bocsánatot kérünk egymástól, mint a filmekben. Az első találkozás. Csakhogy a dolog picit máshogy sült el. Éppen az ajtóhoz értem, 2 lépésre voltam tőle, a srác jött ki, nyújtottam a kezem a kilincshez, de valaki megszólított.

- Alexa! – mondta Dzsenifer, én meg megfordultam, ekkor jött ki a fiú, de nem láttam mert elfordultam.

- IDIÓTA! – majd megfordulva elviharoztam volna, csak éppen nem figyeltem arra, hogy a srác még ott áll (???!!) és nekimentem. Alapból a tervem nem sikerült, csak egy része.

- Jaj bocsi, nem akartam, nem láttalak…- Habogtam összevissza. – Alexa vagyok – nyújtottam a kezem. Gondoltam ez lesz a megfelelő pillanat arra, hogy megtudjam a nevét.

- Semmi baj, bocs rohanok. – indult el, majd visszafordult. – Beni vagyok. – mosolygott, majd elment.

- Beni. – mondtam ki, majd akaratlanul elmosolyodtam. 

Blogverseny

Köszönöm!♥

8.rész

Amint korán reggel kinyitottam a szemem és kikecmeregtem az ágyból, elkezdett lüktetni a fejem, le kellett ülnöm, nehogy elájuljak. A készülődés még ennél is nehezebben ment, azt hittem sosem indulok el, az idő lassabban telt, mint általában. Bevettem egy bogyót, hátha valamivel jobb lesz. Kiléptem az ajtón, az erős napsütéstől alig láttam valamit, nem mintha e nélkül könnyebb lett volna léteznem. A nehéz táska a hátamon, még jobban megnehezítette a dolgomat. Szerencsére nem forgalmas úton közlekedem, bár egyszer éppen utamba esik egy nagyon nagy kereszteződés, ahol meglepően majdnem elcsaptak. Könnyebb lett volna. Az iskolához érve egy picit megkönnyebbültem, hogy egyáltalán még élek. Viszont a lépcsőről elfelejtkeztem. Majdnem felbuktam benne, arra pedig nem is emlékszem, hogyan jutottam fel az emeletre. A teremhez érve, valami nagyon nagy ricsaj szűrődött ki, nem tudtam, melyik jobb, ha a terem előtt megvárom, míg abbahagyják, és leülök a földre, vagy bemegyek és üvöltözök, hogy húzzanak ki, így is a halálomon vagyok, nem kell még nekik is rátenniük egy lapáttal. Úgy döntöttem bemegyek, lesz ami lesz. Amint beléptem, Anikó jött oda hozzám.

- Hé, Alexa, jól vagy?

- Nem igazán. Kérlek szólj már nekik, hogy hagyják abba, szétmegy a fejem.

Láttam, hogy Anikó próbálja túl üvölteni őket, majd Dóri felállt a padra, elkezdett táncolni, mutogatott Annamarinak, hogy menjen ő is, még hangosabbra tette a zenét, a többieknek pedig mondta, hogy „Ez Selena Gomez – Come and get it, partizzunk!”.

- Ne már, Dóri, fejezd be! – kérlelte szegény Anikó, de nem igazán hatotta meg.

- Tudod mit? Gyere és vedd el! Haha!

Itt lett elegem és kimentem, jól becsaptam az ajtót, Anikó pedig utánam jött.

- Mi történt? – kérdezte, és leültünk a földre.

- Nem tudom. Amint felkeltem, elkezdett iszonyatosan fájni a fejem és azóta se hagyta abba.

- Óóó… Dőlj rám! Pihenj egy kicsit! – javasolta Anikó, én pedig rádőltem a vállára.

- Hé, Alexa, ébredj! – mondta egy ismerős hang, mire én kinyitottam a szemem. Kristóf vállára borulva aludtam. – Sehogy se lehetett téged felébreszteni! Nem vetted észre, hogy behoztunk?

- Mit csináltatok? – lepődtem meg, majd azon vettem észre magam, hogy már egyáltalán nem fáj a fejem.

- Behoztunk, vagyis én. Mint egy kómás embert. A kezemben! Látod ezeket az izmokat? – mutogatta a bicepszét. – De tényleg, mi volt veled?

- Már nem fáj a fejem! – álltam fel és elkezdtem ugrálni, majd Anikó is csatlakozott hozzám.

Ezt az idilli pillanatot csak az ajtón belépő (eléggé nagytermetű) tanárnő rontotta el.

- Mi ez gyerekek? Így is már régen elment a fele az órának, üljetek le! – lépkedett nagy nehezen a tanári asztal felé, én pedig odaültem Timi mellé.

- Szia, még nem is láttuk ma egymást! Hogy vagy? – kérdeztem tőle, egész jó hangulatban voltam.

- Köszi, jól. Látom te is. – mosolygott, majd hátrafordult Kristófhoz és pacsiztak egyet.

- Ezt miért? Csináltatok valamit? – néztem rájuk nagy szemekkel, mert nem értettem mi van. Kristóf a fejével „bökött” a tanár felé. Az asztalon egy piros lap díszelgett, rajta elég hosszú írással. Sejtettem, hogy ezt ők írhatták. A tanárnő elkezdte olvasni, tágra nyílt szemmel folytatta, majd ránézett az osztályra.

- Ki volt? – kérdezte nyugodt hangon, majd szépen lassan félbehajtotta. Nekem fogalmam nem volt, hogy ez most mi akar lenni, miért csinálták ezt, mi van a lapra írva, kinek az ötlete volt. A tanárnő a két fiúra nézett, milyen meglepő, igaz? Gondolom valami hülyeség lehet a lapon, ami tuti Kristóf ötlete volt, ki másé? Hátrafordultam és láttam Attila „én nem tudok róla, nem én voltam” arcát, mellette ülő társának pedig a kettétárt kezét. Na ezt nem tudom hogyan magyarázza ki. Lehet nagy bajban van. Még ő mondta tegnap, hogy nem akarta, hogy máris a 3.napon bajba kerüljek, erre most ő van ebben a helyzetben. A többiek, vagyis a lányok, (gondolok itt Dórira meg Annamarira) csendben nevettek. Timi meg összepacsizott a „bűnössel”, úgyhogy ő is tudja miről van szó. Anikó megrémült arcát látva, kezdtem félni mi lehet az. A mellette ülő Dzseniferen pedig majdnem tátva maradt a szám. Fekete estélyi ruhában jött! A haja gyönyörűen ki volt engedve, a nagy hullámok szépen ereszkedtek le flitteres ruháján, arca ragyogott a barnítótól, ahogy a lába is. Sötét sminkje káprázatosan illett az egész lényéhez, ahogy fekete körmei és sötét magassarkúja. Hogy mert ilyenbe jönni? Egyáltalán tudja, hogy ez egy iskola? Nem bálba jött! Ráadásul a körömfestés nincs megengedve, a magassarkúról meg ne is beszéljünk, hiszen majdnem kirúgták miatta. Remélem ma nem kell megmentenem. Ő csak szépen ott ült a helyén és piszkálta a körmét. A tanárnőn láttam, hogy milyen nyugodt, ahogy ugyanezt Kristófon is.

- Te voltál az, fiam? – nézett Kristófra, mi pedig nagyon csendben maradtunk, nehogy valamiféle gyanút fogjon.

- Tanárnő, kérem! – állt fel – Miért hiszi azt, hogy én voltam? Csak mert két fiú van az osztályban és általában ők a rosszak és nem a lányok, ez itt nem így van. Ráadásul én jófiú vagyok, nem a rosszabbik fajtából! Szerintem mindketten tudjuk, hogy maga engem igazságtalanul vádolt meg, e pitiáner ügy miatt, már az első földrajz órán engem vesz elő, én pedig nem szeretném, hogy ez a négy éves kapcsolatunk rovására menjen! – fejezte be monológját egy meghajlással. Hű!

- Akkor te ott? – mutatott Attilára. Na, őt tényleg féltettem…

- Szerintem kérdezze meg a többieket, hogy én tennék-e ilyet, miért, és egyáltalán mi az a levél.

- Te itt elöl? – mutatott Timire, gondolom most sorban végigkérdez mindenkit. Én leszek a következő, addig elkell döntenem mit mondok.

- Kéne róla tudnom? – kérdezett vissza Timi. Ez nem jó! Valami ütősebb kell!

- Ha egyszer itt voltál a teremben, szerintem igen.

- Én azt se tudom, hogy az mi. Mármint nem a terem, hanem az a lap. Mi van rajta?

- Szerelmes levél. Nekem. Nem tudsz róla semmit? – nézte kíváncsi tekintettel Timit, én pedig ledöbbentem. Szerelmes levél? Ennél nagyobb hülyeséget! Kristóf meg a romantika…pff. Gondolom milyen szöveg lehetett rajta.

- Nem. – mondta Timi, ezzel lerendezve a dolgot.

- Na és te? Fekete ruhában. – kérdezte Dzsenifert. Ezek szerint kihagyott engem.

- Tessék? Engem hogy mer meggyanúsítani? 5 perccel az óra előtt estem be a terembe, azt se tudom, hogy kik ezek! – vette drámaira a dolgot. Olyannyira, hogy egy kézrángatást és szemforgatást is beletett. Kicsikét túlzás volt. 5 perccel óra előtt? Az viszont meglehet.

Dóri jött. Ő elintézte egy laza „mittom én ki volt az” beszólással, miközben könyökölt és kissé elnyomta a keze az arcát. A tanárnő nagyot nézett, de különösebben nem érdekelte. Anikón láttam az aggodalmat, mivel ő következett, rám nézett, én pedig kihasználva a pillanatot, felé néztem. Próbáltam valamiféle „pozitív energiát” sugallni felé.

- Én… ööö… nem…. tudom…hogy… - és itt megállt. Éreztem, hogy Anikóval vége lesz a dolognak, lehetett rajta érezni, hogy hazudik, gondolom a tanár is tudta, hogy ő győzött. A többiek arcát látva, az aggodalom óriásira nőtt, a teremben amolyan „a légy zümmögését is lehet hallani” csend volt, mindenki félt, hogy mindennek vége. Világvége hangulat uralkodott, én pedig nem hagyhattam ezt így! Elkezdtem köhögni. Enyhe kifejezés. Fulladoztam. Hirtelen a tekintetek rám szegeződtek, próbáltam drámaian eljátszani, hogy mindjárt meghalok, annyira köhögök. A többiek vették a lapot, amíg a tanár odajött hozzám megveregetni a hátam (elég erős volt, nem igazán hiányzott), egy pár embert hallottam, ahogy éppen Anikónak mondják, hogy mit mondjon.

- Kösz – köhintettem még egyet – önöm szépen, de már jobban vagyok! Tudja, mostanában csak így hirtelen rám jön, de már minden rendben! – mondtam, nehogy még egyszer megmerjen „verni”.

- Hol is tartottunk? – ült le. – Ja igen, te ott.

- Tudja, nem az a fajta lány vagyok, aki elkövetne rossz dolgokat! Minden ember követ el hibákat, ezzel maga is biztosan így van. De ne gyanúsítson meg engem, mert nem én voltam! – mondta elég magabiztosan Anikó. Szóval miattam meglett mentve az osztály. Mondhatni így is! Ha nem kezdek el mű köhögni, a tanár nem jön oda hozzám, a többiek nem tudnak beszélni Anikóval, ő pedig nem tudta mit mondjon, totál lefagyott, a tanár pedig érezte volna, hogy itt valami hazugság folyik. Mind az én érdemem.

Annamari kimagyarázta egy „egész reggel a wc-ben voltam” –mal, ő így mentette az irháját. Hozzátette, hogy nézze csak meg nyugodtan a haját, nemrég készült. Ekkor jöttem volna én a képbe, mivel engem nem is kérdezett.

- Szóval senki nem volt. Szépen összetart az osztály, csak így tovább! – mondta, majd megszólalt a csengő. – Viszlát! – és már iszkolt is kifelé, a lapot pedig az asztalon hagyta. Amint kiment, odarohantam, hogy elolvassam. Ennél bénább szöveget se láttam még!

- Te diktáltad Kristóf? – kérdeztem, még mindig a lapot böngészve, ami tele volt rajzolva apró szivecskékkel és I love you felirattal.

- Én hát! Az én ötletem volt! Ugye milyen jó? Elhúztuk vele az egész órát és meglátta már az első órán a tanár, hogy melyik osztály a 9.a ! – röhögött, ahogy a többiek is, én pedig kicsit elkeserítettem őket.

- Hát.. nem volt jó ötlet! Ugyanis, ha én nem vagyok, akkor most mindenki nagy bajban lenne! Anikó totál lefagyott, én pedig cselekedtem! Nélkülem most az igazgatónál lennénk mindannyian! Simán beköphettelek volna titeket! De nem tettem… mert.. megszállta egy kis angyal a lelkemet, csak is miattatok. Örüljetek. Azt pedig hozzátenném, hogy ha nem színészkedtem volna, én is bajban lennék. Úgyis mondhatjuk, hogy magam miatt tettem. Jöttök nekem egyel.

- Jaj Alexa, ne már! Ez közös program volt! És tök jó! – mondta Kristóf, én pedig inkább hagytam az egészet, így is ki voltam a fáradva, fájt a hátam az ütögetéstől, csak is Timivel szerettem volna beszélni a tegnapi dologról. De nem tudtam, mert becsöngettek. Odaültem a helyemre, a többiek követték a cselekedetemet, Timit pedig hívtam, hogy jöjjön. Éppen Kristóffal beszélgettek. Válaszul kaptam egy „mindjárt” –ot. Kösz, ez kedves! 2 perc múlva ugyanúgy álltak, és röhögtek. Kezdett elegem lenni, úgyhogy felálltam, de valaki visszahúzott.

- Köszönöm Alexa, tényleg! Nélküled nem tudom mi lett volna… - mondta Anikó, én pedig elmosolyodtam.

- A helyzet ezt akarta. Meg amúgy is, viszonoznom kellett a reggeli dolgot. Bár nem volt nagy, de akkor is. Mindenkinek azt mondtam, hogy jönnek nekem egyel, de te vagy a kivétel. Már cselekedtél. Idő előtt.

- Mindenki tudta mit mondjon, csak én nem. Remegtem, és semmi nem jutott eszembe. Komolyan, ha te nem vontad volna el a tanár figyelmét..

- Ne is gondolj erre! Hiszen én egy hős vagyok. – mondtam gúnyosan.

- Ezek után biztos!

- Végre valaki egyetért velem – röhögtem el magam.

Pár másodperc múlva bejött a tanár. Matek következett, mit ne mondjak, máris belekezdtünk a tananyagba. Szünetben most már nagyon beszélni akartam Timivel, úgyhogy bementünk a mosdóba. Előtte viszont jól körülnéztem, nincs-e itt a 3 c-s lány.

- Szóval – kezdtem – tegnap valami furcsát éreztem. Mintha egy látomásom lett volna!

- Látomás? És mit láttál?

- Nem emlékszem. Csak abban a pillanatban, aztán pár másodperc múlva már ki is ment a fejemből. De nagyon furcsa volt.

- Meddig tartott?

- 2 másodpercig kb. Nem tovább.

- Arra se emlékszel, hogy jó dolgot láttál, vagy sem?

- Nem. Bár gondolom, ha rossz lett volna, akkor azt valahogy tudnám. De nem emlékszem, csak ennyire. Nagyon furcsa volt, lehet emiatt fájt ma annyira fejem.

- Szerintem ezt vedd komolyan… ha még lesz ilyened szólj, oké?

- Persze, neked mondtam el eddig csak.. nem is szeretném másoknak.

- Na gyere, menjünk! Nyugi, nem mondom el senkinek. Még Kristófnak sem.

- Neki meg főleg ne! – Majd kimentünk. Mivel jó idő volt, lementünk az udvarra, Kristóf is csatlakozott. Én voltam középen, jobb oldalamon Timi, a másikon Kristóf. A lépcsőn lejövet elkezdtem gondolkozni a látomáson. Semmihez nem volt fogható érzés, egy rövid gondolat, kis ideig tartó. És már nem emlékszem rá. Amint majdnem leértünk a földszintre, csak a lépcsőt néztem. Kristóf hozzám szólt, valamit mondott, de nem figyeltem rá. Előre néztem, és.. egyszer csak minden világos lett.

- Ő az. – néztem továbbra is előre, megálltam a lépcsőn, Timiék pedig nem értették, hogy mi van.

7.rész

 Nagyon régen volt már új rész, elnézést a várakoztatásért, remélem senki nem hagyott el emiatt!:) Ez a rész elég rövidre sikerült, de ígérem a következő részekben tényleg beindul a sztori, Kristóffal még nincs vége, ennyit elárulok!

Ami pedig egy picit más jellegű információ, hogy átlépte a blog az 1000 oldalmegjelenítést! Köszönöm nektek!:)

- Tímea!

- Neked is jó reggelt, vagyis sziasztok! – fordult meg Timi, és láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben. – Mi baj?

- Velem jössz. – megindultam, egyenesen a mosdóba, ő pedig követett. – Tudod min mentem keresztül? Tegnap felhívott egy szám, méghozzá a Kristóf, ott volt a bejárat előtt,  kitették a szülei, nálam kellett aludnia, mocskot csinált, majdnem egész éjjel fent voltunk, kérdezősködött, és mindez a te hibád! – borultam ki egy minimálisan.

- Wow! És ezt csak most mondod? Honnan tudta meg a számod? – kérdezte minden gyanakvás nélkül. – Na és a lakcímedet?

- Ne add az ártatlant! Tudjuk, hogy te voltál! – mutogattam a mutató ujjammal rá, neki pedig egy kis huncut mosoly jelent meg az arcán, amit rögtön eltakart.

- Oké, sajnálom… de olyan aranyos volt. Felhívott, hogy tudom-e a számod, meg hogy hol laksz, mert gázban van. Én pedig megadtam… sajnálom Alexa!

- Tudod, hogy nem szeretem megadni se az adataimat, se semmit. Főleg egy ilyen embernek, mint Kristóf.

- Tudom, de mondta, hogy gáz van és… gondoltam majd te segítesz neki. De hogy hogy kirakták?

- Áh, az mindegy. Azt hiszi, hogy élősködhet rajtam, de többet nem fog. Szerintem számot cserélek.

- Ne már! Most azért, mert ő tudja?

- Igen… Így nem érzem magam biztonságban.

- Óóó, nem érzem magam biztonságban. – mondta egy nyávogós hang, majd előjött a 3 „királynő” (a c-sek).

- Húzzunk el. – fogtam meg Timi karját, de előtte visszanéztem rájuk a „gyilkos pillantásommal”.

Kimentünk, Kristóf az ajtó előtt állt (!).

- Hát te? – kérdeztem meglepetten.

- Vártalak titeket. Hiányoztatok. - majd odahúzott egyszerre mindkettőnket magához, és megölelt. Ez olyan „nagy ölelés” szerű volt. Csak közben kijöttek a c-sek, eléggé meglepődtek rajtunk.

- Mi van itt? Csak nem vígasztalni kell Alexát? – röhögött Cintia. Na most éreztem, hogy tényleg elönt a düh, próbáltam volna kiszabadulni Kristóf karjai közül, de egyre erősebben fogott. Érezte, hogy nem fogok jót állni magamért, ezért is tartott le, nehogy valami őrültséget csináljak. Csináltam volna szívesen. Megérdemelné! Szerencsére gyorsan elmentek, így nem lett balhé.

- Kristóf, miért nem hagytad, hogy kapjon egyet? – kérdeztem, miközben végre elengedett minket. Timin láttam valamiféle örömöt. Tetszik neki? Jaj.

- Nem szeretném, hogy kicsapjanak a 3.napon.

- Akkor is! – ehhez még hozzámondtam volna valami bunkóságot, de inkább nem tettem. Elvégre engem védett. Hát…igen.

Alapból a nap jól telt, Kristóf „hadd pusziljalak meg, kérlek” nyavalygása, és Timi Kristóf-áradozása nélkül is ugyanolyan fáradt lennék. Miközben otthon pakoltam holnapra, éreztem valami megmagyarázhatatlant…mint egy látomás. De én nem hiszek az ilyenekben, biztos csak valami gondolat lehetett. 

6.rész

- Nem, a szomszéd néni. Persze, hogy én.

- Honnan tudtad meg a számomat?

- Timi megadta.

- Ó, Tímea! Na mondjad, mit akarsz? – ilyen későn zaklatni, jó hogy ideges lettem! Plusz, hogy pont a Kristóf az..

- Mi ez a hangnem? Amúgy csak azt akartam, hogy gyere ki.

- Te itt vagy?? – pattantam fel, siettem le a lépcsőn, nyitottam ki az ajtót és tényleg ott volt! – Mit keresel itt?

- Téged.

- Ajj, Kristóf. Miért jöttél?

- Ha esetleg beengednél…

- Ja, bocs. – léptem arrébb, ő meg „befáradt”, mint egy király.

- Szüleid nem haragszanak, hogy valaki ilyen későn jött hozzád?

- Egyedül vagyok.

- A mázlista. Én pont most vesztem össze a bátyámmal, emiatt a szüleim kitettek otthonról egy éjszakára. Nem tudtam kihez menjek…

- Óóó… Min vesztetek össze?

- Hát… Van neki egy barátnője, pont ott volt, és..

- Aha, szóval rámásztál. Jellemző. – pont ide akart jönni, hozzám. Vagy kamu az egész, vagy pedig igaz, amit eltudok képzelni. Rámászik a bátyja csajára, ő meg nem tűri, kitették, és most itt van. Mit kezdjek én egy Kristóffal??

- Neeem, ez nem igaz! Már te is kezded! Ajj, mindegy, hosszú. Itt maradhatok holnapig? Kérlek Alexa!

- Hát, nem tudom…

- Nincs hova mennem!

- Attila? Úgy tudtam jóban vagytok.

- Jó haver, de hozzá sem mehetek csak így..

- Mert hozzám igen, igaz?

- Nem, de rád gondoltam. Biztos jószívű vagy és befogadsz…

- Igen, az vagyok, és itt maradhatsz. De csak egy éjszakára! És nem velem alszol!

- Köszönöm! Megmutatod a házat?

- Nincs sok mutatni való, de gyere.

Miután megmutattam a konyhát, fürdőszobát, a szobát, ahol alszik, kérdezősködött egy picit, de nem mondtam semmit.

- Ez pedig az én szobám.

- Azta! Ez brutál!

- Tetszik? – mosolyogtam, tudtam, hogy tetszeni fog neki.

- Ez… hát én ide költözök!

- Ide biztosan nem! Ez az enyém, sicc! – csuktam be az ajtót, nem akartam, hogy bemenjen/kutasson, minden emlék ott van.

- Kimegyünk TV-zni? – kérdezte Kristóf, én meg pedig igent mondtam, csináltunk popcornt, elhelyezkedtünk a hatalmas kanapén. – Brutál jó ez a ház! Máskor is jöhetek?

- Ööööö… azt hittem ez csak egyszeri alkalom volt. Ne mássz rá legközelebb a bátyád csajára, oké?

- Most sem, de mindegy. A szüleid mikor jönnek haza?

- Egy ideig biztosan nem.

- Oké, akkor maradhatok. –dobott meg egy popcornnal.

- Hééé! – dobtam neki is egyet, mire ő dupla annyival hajított meg.

5 percig ment a popcorn-csata, a kanapé, a föld, mindenhol pattogatott kukorica volt. Miután kifogyott a tálból az összes, a földről szedtük fel, és ugyanazt dobáltuk. A ki nem pattogzott kemény darabokat pedig összegyűjtöttük a tálba, egy lökéssel feldobtuk az egészet, na most már állt a disznóól.

- Gratulálok – mondtam Kristófnak, miközben még mindig fetrengtünk a röhögéstől.

- Sose láttalak még ilyennek.

- Akkor jól nézz meg mert, nem is fogsz egy ideig. Na takarítsunk.

- Ne már… Tudod te mennyi az idő? Majd reggel.

- Persze. Reggel nem lesz rá erő, én meg egyedül nem takarítom el a mocskodat.

- A mocskunkat. Te is benne voltál Alexa!

- De te kezdted.

- Mint a gyerekek. Segíts te is!

Belekezdtünk a takarításba. Nagyon nehezen ment. Mire felszedtük az összes popcorn darabot, még azokat a piciket is, amikre vagy 4-szer ráléptünk, és valami kis kosz lett belőle, eltelt egy kis idő.

- Hallod, egyszerűbb lett volna, ha megesszük. – mondta Kristóf.

- Inkább erre semmit nem mondok. Ez nem jutott eszedbe hamarabb? Mondjuk az előtt, hogy az egészet szétdobáltuk?

- Vagy mondjuk, most ettük volna meg, takarítás helyett. Mi magunk is feltakaríthattuk volna.

- Fúj! Undorító! Inkább dobd ki az egészet. Komolyan megetted volna?

- Persze. Miért ne? – majd ment és kidobta az egészet a kukába.

- Hát ez kemény este volt. Melegem van. Levehetem a felsőm? – kérdezte, pár másodperc múlva félmeztelen volt.

- Tőlem.. És ha kiskorúak vannak a házban?

- Nincs itt senki rajtunk kívül.

- De ha lenne?

- Akkor most nem dobálóztunk volna, nem lenne melegem, és nem vettem volna le a felsőm. Ilyen egyszerű. – mosolygott, én meg visszamosolyogtam. Miért ne? Egyszeri alkalom, hogy ilyen kedves és „bulis” voltam. Végül is megérdemelt egy mosolyt. Fél-mosolyt.

- Elég késő van, nem kéne menni aludni? Reggel nem bírsz felkelni. – mondtam neki, ő meg elkerekedett szemmel nézett.

- Én? Én felbírok! Te nem fogsz tudni!

- Aha, majd meglátjuk. Jó éjt.

- Jó éjt. Álmodj szépeket hercegnő!

Odafordultam felé, és kérdőn néztem rá.

- Hercegnő? Ez most hogy jött?

- Az én hercegnőm.

- Te meg a királyfi vagy? Ne röhögtess már.

- Miért? Elmennénk egy ilyen kis történetbe. A nevetlen hercegnő és a sármos királyfi.

- Pff, sármos? Minden vagy, csak az nem. Khm. Szóval a nevetlen hercegnő. Miért is? Pont, hogy nevelt vagyok, és komoly. Te meg olyan… őrült.

- Óóó de kedves vagy, köszi! Szóval őrült!

- Igen. Ezt vedd bóknak – kacsintottam rá, majd elindultam.

- Nem vársz meg?

- Azt hiszed egy szobában leszünk?

- Nem, egy ágyban.

- Na jól van, Kristóf, jó éjt. – és becsuktam az ajtót.

Fárasztó nap volt. Itt van Kristóf a házamban (!!!!), popcorn csatáztunk, láttam a felsőtestét, én vagyok a hercegnője(?), és tuti egyszer még benyit/bekopog/bejön, vagyis nem fog békén hagyni.

- Alexa! Psszt, ébredj fel! – én pedig az arcsimogatásra mozgolódtam és lassan kinyitottam a szemem. A sötétben, álmomból felkeltve semmit nem láttam, csak Kristóf hangját hallottam, éreztem az érintését, amint hozzámért puha kezével, egyből felébredtem. Nyöszörögtem egy sort, éreztem, hogy még nincs reggel, de akkor mi lehet? Megfogtam a kezét, ne tapogasson engem (!), leszedtem magamról, felültem, érzékeltem, hogy merre lehet.

- Bocsi, csak… nem tudok aludni.

- Gyere, melegítek neked tejet. Jót tesz – szálltam ki az ágyból, indultam a konyhába, ő pedig utánam jött.

- Hogy hogy nem ordítod le a fejem?

- Kéne? – mosolyogtam rá.

- Nem, csak szokatlan. Mondok példát. Kristóf, húzz ki nagyon gyorsan a szobámból! Kristóf, mit keresel itt? Kristóf, éppen aludtam! Meg hasonlók.

Elnevettem magam. Ez is ritkaság.

- Jéé, te nevetsz! De milyen kis cukin! Légyszi, még nevess! – könyörgött Kristóf, én meg röhögtem.

- Bármikor megtudsz nevettetni, csak nem mindig röhögök.

- Mondtam, hogy humorista leszek, nem igaz? 

- Na jó, azért ennyire nem! De talán tudsz valamit…

- Ez elismerés lenne?

- Bizony – közben betettem egy pohár tejet a mikróba.

- Most olyan nyugodt vagy.

Én pedig csak mosolyogtam. Nem rondítottam bele a hangulatba egy beszólással sem.

- Nekem is sokszor van úgy, hogy nem tudok aludni, ez mindig segít. – majd kivettem a langyos tejet, odatettem elé és leültem.

- Köszönöm, kedves tőled. – majd megitta.

- Nincs mit. Még csak 3 óra?

- Elüthetnénk az időt valamivel. Nincs kedvem már aludni. Na? – kérdezte Kristóf, én meg bólintottam.

- Oké. Akkor beszélgessünk.

- Csak így beleegyezel? Húú! Na és miről?

- Beszéljük ki a többieket.

Kristóf felröhögött.

- Mi olyan vicces ezen? – kérdeztem, mert tényleg nem értettem.

- Semmi. Kezdjük Attilával. Mit gondolsz róla?

- Mindig te mondd el először a véleményed, aztán én. – mondtam, mert én csak úgy ítélkezek, ha más is hasonló véleményen van.

- Oké, de ez titkos, csak mi ketten tudunk erről, senki más, nem mondod el senkinek amit beszélünk, és én sem. Jó? – kérdezte, én pedig bólintottam. Ezt én is így gondoltam. – Attila egy tök rendes srác, kedves, jó fej.

- Ja, szerintem is. Bírom. Meg olyan csendes. Timi?

- Timi egy halk lány hozzád képest, de rendesnek tűnik.

- Legjobb barátnőm. Dóri?

- Az melyik is? Nem vagyok egy párral tisztában, nem is beszéltünk. – kérdezte Kristóf. Ennyire nem tudja a csajok nevét? Bezzeg az enyémet igen.

- Hosszú, barna hajú, alacsony csaj.

- Ja, aki olyan, mint egy plázacica?

- Nem, az Dzsenifer! – mondtam, közben hoztam egy csomag ropit.

- Ja, tényleg. Ja a Dóri, ööö…nem ismerem. Ennyi. Szerinted?

- Jó fej. Annamari?

- Dettó, nem ismerem.

- Az is rendesnek tűnik. Anikó? – közben beleharaptam egy ropiba, adtam neki is.

- Naivnak tűnik.

- Az is. Na és Dzsenifer? – kérdeztem meg, és végre eljutottunk a legfontosabbhoz, ezt vártam már!

- Nagyon jó csaj, nagyon bírom a stílusát, meg mindent.

- Kristóf! Kinézet alapján ítélkezel? Buta liba. Bocs.

- Pasiból vagyok na!

- Tudom, de akkor is. Utálom. Minek kellett idejönnie?

- Jól van, nyugi már. Mesélj magadról, mert nem ismerlek.

- Mit mondjak? Nem akarok jönni a nagyképű szövegeimmel, úgyhogy nem mondok semmit. Mesélj te!

Ezután 1 óra hosszán keresztül ecsetelgette, hogy mennyit jár kondiba, fut, sportol, stb… Ezeket én is elmondhatom magamról, úgyhogy ezt a témát kitárgyaltuk. Reggel felé mondtam, hogy kezdjünk el készülődni a sulira. De ő álmos. Jól van, előbb kellett volna gondolkodnia, hogy beszélgessünk-e 3-kor, vagy sem. 6-kor elmentünk futni együtt, adtam neki valami fiúsabb cuccot, cipőt. Félóra futás nagyon jó volt, egy párszor le is hagytam őt. Sokat röhögtünk, tök jó volt. Fura ezt mondani. Élveztem. Hazajöttünk, mindketten lefürödtünk (persze külön-külön. Oké, a Kristóf picit erősködött, hogy fürödjünk együtt, mert így vizet spórolunk, de nem hagytam), elkészültünk. Azt szeretné ha együtt mennénk suliba. És ha jön valaki? Mit szólnak? Én meg a Kristóf? Biztos nem megyek vele! Tímea pedig kapni fog, hogy megadta neki a számomat és a lakcímemet...

Új rész

Sziasztok!
Úgy látom újabb olvasókkal bővült a blogom, aminek nagyon örülök, csak az a baj, hogy nem írtok megjegyzést, és nem tudom, hogy mit gondoltok.Aki elolvasta az 5.részt, írjon, 1 sor is elég! Mostanában nem sokat vagyok gépközelben, ezért nem tudok új részt írni, de ígérem bepótolom mihamarabb!:)